"A Kárpát-medence népeinek tánchagyománya s ezen belül a magyar táncok nagyon sokszínűek. [...] E hagyaték megmentésére, őrzésére, felélesztésére nagy felelőséggel kell felkészülnünk." (Tímár Sándor)

Magyar néptánc: A magyar népművészet egyik, kultikus eredetű ága, énekszó vagy hangszer kísérettel előadott ritmikus mozdulatsor. Kultikus szerepén kívül lehet játékos, jelképes vagy szórakoztató jellegű. Az európai néptáncok a középkorban alakultak ki.

Az egyéni táncformák a romantikában, a szabályozott kollektív formák a XVII. és XVIII. században keletkeztek. A magyar táncok közül a régebbiek a botoló, a legényes, a karikázó, míg a csárdás és a verbunkos újabb táncstílushoz tartozik.

A magyar néptánc rövid története:

A magyar néptánc történet legkorábbi időszakára a szent helyeken való táncolás volt a jellemző, melynek bizonyítékául olyan zsinati határozatok szolgálnak, melyek a templom és temetőkerti táncolást, illetve a különböző szertartások alatti vigadozást tiltották. Ezek szinte pogány rítusoknak számítottak, melyek során a gyakran maszkot viselőket még a "démonok is megszállták".

A középkorból ránk maradt forrásanyagok, már a kör- és füzértáncok fontosságát hangsúlyozzák, melyet sövény-, illetve barát táncként is emlegetnek. A 17. század folyamán a körtáncok már mind a fejedelmi udvarokban, mind a polgárság körében is sokakat meghódítottak. A ma már csak karikázóként ismert -egyneműek által táncolt énekszóval kísért- tánctípus őrzi leginkább a körtáncok emlékét.

Ugyancsak a középkor táncvilágához kell sorolnunk a halottas táncot, melynek Dél-Dunántúlon élő változata az úgynevezett Bene Vendel volt, és célja a halál komor hangulatának felidézése és megőrzése. A korai tánctörténeti periódusba tartoznak még: temetésen és halotti toron eljárt táncok.

A 16. és 17. századtól beszélhetünk a hajdútánc létezéséről; melyről néhány beszámoló, mint juhásztáncról, illetve férfitáncról tesz említést. Amellett, hogy katonai funkciókkal is bírt (győzelmi tánc, csata hevében kihívásként járták), párbajszerű küzdelemként, illetve bemutatóként jellemzik a korabeli források. Ide sorolhatóak még a huszár-, illetve fegyvertáncok.

A század folyamán jelent meg a páros táncok új dimenzióját jelentő zárt összefogódzású páros tánc (forgós és forgatós táncok), melyet még "tapogatós táncnak " is neveztek az erősen vallásos írók. A 17. század során indult hódító útjára Európában a lengyel táncok közé tartozó polonaise és mazurka. Az Európa más országaiban divatos társasági táncok magyar változatai is hamarosan megjelentek, így az egeres, süveges, valamint lapockás táncok.

A 18-19. századi képi ábrázolások, már a fegyverrel táncoló csalogatós párost örökítik meg, melynek emlékét a páros botolók őrzik. Szintén a korszakra jellemző, az ugrós páros táncok kialakulása, valamint az úgynevezett pásztortánc megjelenése. Szintén a korszak szülöttei közé tartoznak a verbunk, csárdás, legényes.

Fajtái (néprajzi tájegységek szerint):

Nyugati vagy dunai dialektus

  • Északnyugati dialektus; Csallóköz-Szigetköz; Rábaköz
    • Nyugat- és Közép-Dunántúl (Veszprém-Zala-Vas); Dél-Dunántúl (Somogy-Baranya);
      • Kelet-Dunántúl (Sárköz, Dunamente, Bácska-Szlavónia, Kalocsa vidéke, Kiskunság)

Középső vagy tiszai dialektus

  • Felső-Tisza vidéke; Északkeleti Felvidék; Keleti palócok és matyók
    • Nagykunság, Jászság; Dél-Alföld, az Alsó-Tisza vidéke

Keleti vagy erdélyi dialektus

  • Kalotaszeg; Mezőség; Maros-Küküllő vidék; Marosszék
    • Székelyföld; Barcaság, hétfalusi csángók; Gyimesi csángók
      • Bukovinai székelység; Moldvai csángók

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet